top of page
Szerző képeSinger Eddie

Nálunk nem Halloween van, hanem Mindenszentek

Egy tavalyi facebook bejegyzésem már szólt erről, abból indulok ki, mert elém rakta az #onthisday, de ki is bővítem. Egy kis #gyerekkönyv ajánló is lesz benne. Szoktam #világnap-ozni, most #ünnepnap-ozok kicsit.


In medias res leszek már megint: A Mindenszentek/Halottak napja vs. Halloween vita úgy gondolom, teljesen értelmetlen. Nem is egy napra esnek: Halloween október 31, Mindenszentek napja november 1, Halottak napja pedig november 2-a. A Halloween ősi kelta hagyományokból származik, a kelta eredeti Halloween neve Samhain, a kelta óév vége, majd az új év kezdete. Ír telepesek által jutott Észak-Amerikába, angol nyelvterületen terjedt el, majd onnan a világba. De hogy miért terjed el egy ünnep, egy nép hagyománya a világon máshol? Valószínű, mert egyrészt jó a marketingje, másrészt pedig, és ez a fontosabb: mert igény van rá. Igény van arra, hogy megidézzük a saját félelmeinket, na meg a belső szörnyeket. Igény van arra, hogy a halál más aspektusát is lássuk. Hogy megejeleníthessük, azt, ami mára tabuvá vált.

Hogy előhozhassunk, megidézhessünk valamit, ami már el van temetve. A kelták persze védekezésként alkalmazták a rítusokat Samhain éjjelén, hiszen hitük szerint október 31-én este a holtak szellemei visszatérnek.

És mivel beköltözhetnek az élőkbe, félelmükben beöltöztek különféle álcázó maskarákba, hogy ezzel összezavarják a szellemeket. A kelta papok, a druidák a szent tölgy alatt tüzet gyújtottak. Termény- és állatáldozatokat mutattak be. Reggel minden családnak adtak a parázsból, hogy új tüzeket gyújthassanak velük, amik elűzik a gonosz szellemeket és melegen tartják az otthonokat.

Tavaly én elmentem az Aquincumi Múzeumba a Samhain ünnepre, és szuper volt: tüzet is ugrottam, hogy elhagyhassak minden régit, ami már nem segít. Jelentem, egész jól alakult. ;) Igaz tehát, a Halloweennek "pogány" eredete van, ha a kelta druidákat pogánynak tekintjük. A pogánynak az én szemszögemből semmi negatív konnotációja nincsen, a pogány semmiképp sem ateista, innen nézva amúgy (bár az ateistának sincs negatív konnotációja innen nézve). Én természetközelinek és így istenközelinek tartom a druidákat (akárhány istenről beszélünk, Samhain konkrétan a napisten ünnepe amúgy). Alapból nem gondolom, hogy a vallások között rangsornak kéne lenni: igazán azt nem gondolom, hogy létezik az egy igaz vallás mint olyan.

Szóval úgy gondolom, elférnek egymás mellett a vallások, meg az ünnepeik is. Tovább is megyek egy nappal. A november 1-i Mindenszentek napja, a megdicsőült Egyház ünnepe. tehát azoké a lelkeké, akik a katolikus egyház szerint üdvözültek: a szenteké. A protestáns egyházak nem ismerik el a szentség intézményét, így ők nem is tartják ezt a napot. November 2-a, Halottak napja. Mindazoké, akik már nem élnek, de nem szentek, tehát a katolikus egyház szerint a tisztitótűzben szenvednek. Ők a mi halottaink, akik számára a katolikus egyház tanítása szerint búcsút nyerhetünk ebben az időszakban. Nem megyek bele mélyen, de a nem katolikusok is hátha olvasnak (sőt ;)), a búcsú az lényegében a már megbocsátott bűnökért járó ideig tartó büntetés elengedése. Hogy mi az az ideig tartó? Nem vagyok teológus, de elég sokat voltam az egyház közelében, szóval megpróbálom megmagyarázni: a katolikus ember elmegy gyónni (legalább évente egyszer szokás, ez amolyan minimum), a gyónáskor történik a bűnök megbocsátása és a halálos bűnért járó örök büntetés elengedése (feloldozás). Na de ez nem elég. A bűnök megbocsátása után visszamaradnak bizonyos "'ideig tartó büntetések". Azt nem tudjuk mennyi ideig tartanak, ha senki nem foglalkozik velük, de azt igen, hogy ezeket a búcsúval lehet eltörölni, aminek egyébként a régi neve elengedés (indulgentia) volt.

És hogy lehet az elhunyt hozzátartozóinknak katolikusként búcsút nyerni? A mise utáni hirdetésekben így szokták mondani:

"Aki a temetőt ájtatos lélekkel látogatja, és legalább lélekben imádkozik a megholtakért, november 1-8-ig minden nap teljes búcsút nyerhet. Feltételek: szentgyónás, szentáldozás és imádság a Szentatya szándékára. Ezen felül szükséges, hogy az illető egyáltalán ne vonzódjék semmi bűnhöz, még a bocsánatos bűnhöz se. "

(Ó, azt hiszem, amúgy nehéz ez, nem tudom, nekem bármikor sikerült-e, de majd kiderül, egyszer biztosan, csak elmondani nem fogom tudni. Mert amúgy próbáltam. Az is igaz, hogy már nem csinálom, mást csinálok meg máshogy. )

És a másik opció:

"Akik halottak napján (vagyis az azt megelőző nap delétől a halottak napját követő éjfélig) meglátogatnak egy templomot, vagy nyilvános kápolnát, teljes búcsút nyerhetnek a szokott feltételekkel (ld. előző bekezdés)."


Tavaly Ferenc pápa a Halottak napi búcsú időszakot kiterjesztette egész novemberre a járvány miatt. Idén erről nem volt kommunikáció.



Visszatérve az eredeti témára, hogy hogy fér meg a három ünnep egymás mellett és nem csak a naptárban, hanem a bennünk is akár...


Engem mindig az izgat legfőként, hogy miért nem engedjük magunknak, hogy többféleképpen megközelítsük a halált, mielőtt ő közelít meg minket? Akár egy napon belül is többféleképpen, vagy egyszer így, egyszer úgy. Hogy néha szemberöhögjük, vagy csak nevetünk rajta, játszunk vele (ezt lehet tisztelet mellett is), máskor meg eltávolítjuk, felnézünk rá. Aztán azt mondjuk, hogy most meg a pajtásunk, miért is ne lehetne, része ő ennek az egésznek... Vagy épp nem szeretjük, akár félünk tőle, mit akar itt, nem akarjuk ismerni se. Máskor dühösek vagyunk rá, mert közel jött, elvitt valakit. Azt gondolom, s érzem, hogy ezek nem zárják ki egymást...s így az sem zárja ki egymást, hogy ijesztő tököt faragjunk Halloweenkor vagy kifestjük magunkat zombinak, aztán utána két napot azzal töltünk, hogy megemlékezzünk azokról, akik már nincsenek köztünk.

Ahogy fentebb írtam, hivatalosan ugye mindenszentekkor a már üdvözültekre emlékezünk, halottak napján meg a tisztítótűzben szenvedőkre, szóval én ezt kicsit egybevonnám - talán eretnekséget elkövetve - , mert hát mi ezt úgyse tudjuk, hogy ez alapján melyik nap kire kéne. Hiszen annyiszor próbálkoztunk már az elhunyt szeretteink számára búcsút kérni, talán már üdvözültek. Tényleg nem tudom, úgy teológiailag, hogy el lehet-e oda jutni. Juttatni...Kicsit ez olyan Schrödinger macskája-jellegű dolog. Tehát ha mindkét nap emlékezek, abból baj nem lesz, meg abból se, ha katolikus vagyok és még teszek a búcsúért az n+1. évben is, feltételezve a kevésbé optimális állapotot. Mert ugye minden relatív, még az élet meg a halál is, a szenvedés és a megdicsőülés is, még a kettő együtt is lehetséges lehet, legalábbis erőteljesen hiányos információs játék ez. De egyébként is, nem csak ez a két nap van egy évben, amikor ugye emlékezni lehet. Ettől függetlenül jónak tartom, hogy van ennek dedikált napja...napjai.


S akkor ezen túl itt meg is ragadom az alkalmat, hogy ajánljam a Vivandra kiadó Halál-könyvét, mely eléggé körüljárja a témát többféle megközelítéssel. Zseniális. Van benne szó arról, hogy néha gondolunk a halálra, arról is, hogy néz ki egy halott. Hogy idős és fiatalkorban is meg lehet halni. Hogy van olyan, aki már elfáradt és annyira beteg, hogy lehet, hogy már meg is akar halni. Hogy magzatként is meg lehet halni. Meg hogy váratlanul is. És több verziót latolgat arról, milyen hitrendszerek vannak arról, mi történik a halál után. Ennek több oldalt szentel, jogosan. Arról is ír, hogy hogy néz ki egy temetés, hamvasztás, temető. És praktikus tanácsot is ad, hogy mit tehetünk, ha nem tudunk kimenni a temetőbe. Említ a történelem folyamán jellemző szokásokat, meg hogy manapság végrendeleteket szoktak írni.

Mit mondjak, hát olyan minden egyben, gyerekeknek kitalálva. Ábrákkal, és meglehetősen humoros módban. Nekem nagyon bejön, mi halottak napján mindenképp nézegetjük, olvasgatjuk. Olyan 5 éves kortól szerintem már tök oké, persze gyerekfüggő, mindenki maga ismeri a sajátját, sajátjait.


Az utolsó oldal a mexikói szokásokról beszél. Hozok belőle egy fotót is ide fentre. Mi a temetőbe, sötétben, csendben, mécsesekkel megyünk. Legalábbis én sötétben szoktam, a temető akkor a legszebb. (Bár a temető mindig szép, én szeretek temetőben sétálni meg futni, megnyugtat.) És ha sok az elhunyt rokon, akkor sírról sírra járunk, néha a sötétben botorkálva. Néha adódnak vicces szituk, gyerekként én is sokszor megbotlottam ebben-abban, főleg a jáki temetőben, az ember gyereke felborítja a nemtommit, de persze nem nevet. Nincs ott helye. Pedig a szitu adja magát. Mexikóban meg van lakoma, zene és mulatság. Más hely, más szokások.


És akkor, hogy legyen "propaganda is", hozom ezt a cuki reklámot, mely a Coco nyomán készült. Coco-t is fogunk hétfőn biztosan nézni, azt a rajzfilmet a gyerekek nagyon szeretik. Ez meg egy szimpla Doritos reklám:


Soha nem késő, hogy az légy, aki vagy - ez a címe. Egy család látogat ki a temetőbe, az idős hölgy kimondja, mennyire hiányzik neki az elhunyt testére. Aztán a testvér, Alberto szelleme megjelenik előttük. Egy másik férfi is feltűnik, és Alberto közli, hogy ő Mario, a társa. A család megakad, a néni megszólal: „Micsoda szerencse, már azt hittem, örökké egyedül maradsz!”

Én azért azt mondom, hogy ha már a sírban vagyunk testileg, mégiscsak késő, mert ugye, visszatérve a gyerekkönyvre, csak nem lehetünk benne biztosak, hogy a halál után mi is így, mint Alberto...Szóval inkább itt és most legyünk azok, akik vagyunk, és akkor tudnak a halálunk után is úgy emlékezni ránk. Ha meg szellemként előbukkanunk, még meglepetést se okozunk. Na jó, talán okozunk, de legalább kisebbet. ;)

Nahát, ha jól megnézzük, ez nem is propaganda ugye? Az, hogy életében önmaga legyen, az igazán... mindenkinek jár. Mert a halál meg úgyis jön, akkor is, ha amúgy a barátunk, meg akkor is, ha félünk tőle, vagy bárhogy máshogy viszonyulunk hozzá.




Comments


Post: Blog2_Post
bottom of page