A 33-as csapdája

Egy rövid mondattal indítok: Eddie vagyok, nembináris, házas, anya. És csapdában vagyok, a 33-as csapdájában. Mindjárt kifejtem, miért is. Ha nem tudod, mi is az a 33-as, akkor először ajánlom ezt az írást és ezt is.

Éppen pszichiátert meg klinikai szakpszichológust keresek. Ez egy szuper dolog, mert most kivételesen más módon, nem úgy, ahogy egész eddig bármikor életemben tettem. Nem azért keresek szakembert, mert van napi 5-10 pánikrohamom. Nem is azért, mert folyamatosan erősen szorongok. Nem is konkrétan azért, mert ki sem bírok menni az utcára. Nem azért, mert épp mélyen vagyok és az öngyilkosság gondolata foglalkoztat, vagy már épp a megvalósításnál tartanék.

Mindezek miatt korábban jártam pszichiáternél, klinikai szakpszichológusnál, de voltam kineziológusnál, kipróbáltam a wingwave coachingot, voltam homeopátiás doktornál és családállításon is. Alkalmaztak sématerápiát, szimbólumterápiát, kognitív viselkedésterápiát, hipnózist, mindenféle relaxációs módszereket, tanultam autogén tréninget, mindfulness praktikákat. Egyik terápiáról mentem a másikig, 2008-tól 2019-ig. "Sima" pszichológushoz most is járok, amikor úgy gondolom, épp jól jön, akár ventilláláshoz, hogy ne másnak mondjam a "túl sokat", hanem valakinek, aki professzionális módban van ott, és akinek ezért fizetek. Így nekem komfortosabb. Persze így is mondom barátoknak is.

A sok-sok terápián túl vagyok és azt mondom, hogy a terápia mint olyan megéri, egyrészt sokat segíthet önismeretünk fejlődésében is, másrészt néha egy külső szem is jól jön, aki facilitálja saját folyamatainkat, de be nem avatkozik. Nekem például nagyon sokat segített, amikor az éppen aktuális pszichológusommal rájöttünk, igazából ő mutatott rá, hogy nem vagyok neurotipikus. Hanem nagy valószínűséggel aspergeres - mondta ő így, én pedig azóta büszkén vállalom, hogy autista, illetve ADHD-s is egyben. A sors fintora, hogy ez a felfedezés már jó sok diagnózissal a fiókban történt. Pánikbetegség, generalizált szorongás, depresszió, bipoláris zavar - ilyenem mind volt. Az autizmusról és ADHD-ről meg hivatalos diagnózisom nincs, de ha kitöltöm a különböző teszteket, ezt a feltételezést igazolják. Az öndiagnózis pedig ezen esetekben teljesen érvényes, mindaddig amíg nem szeretne valaki gyógyszert szedni. Gyógyszert ugyanis csak orvosi ellenőrzés mellett - mondom én. Nálam ez pedig amolyan feles dolog volt, ez is: szakember indikálta öndiagnózis. Amint ez meglett, elkezdtem nagyon sokat olvasni a témában. Ez egy olyan önismereti lépés volt, telis-tele aha-élményekkel, amitől felszabadultam. Szorongásom még van, de ez azért autistáknál elég gyakori, és a napi sok pánikroham pedig már 3 éve nincs. Ez jó.

Az önismereti munkában pedig folyamatosan előbbre jutottam. Közben tudom, ennek sosincs vége, meg azt is gondolom, hogy azért vagyunk itt, hogy a legteljesebben megéljük önmagunkat. Így adhatunk másoknak is.

Nagyon sok dolgot tanultam magamról, mindenféle téren. Ennek egyik állomása volt körülbelül 3 éve, amikor kimondtam, hogy nem vagyok nő. Először így tagadó módban, mert ez volt az, amit biztosan meg tudtam fogalmazni. És mivel nem tudok két kategóriában gondolkodni, jött hozzá az, hogy nembináris vagyok.

Hogy miért nem korábban? - kérdezhetnénk. Korábban volt, ami volt, az élet ment, én dolgoztam, szorongtam, közben párkapcsolatban voltam. Majd gyerekeim születtek, egy keveset otthon voltam velük, vállalkozást csináltam, dolgoztam, szorongtam, és most itt tartunk.

Gyerekkoromban tehát nem tudtam, nem is tudhattam arról, hogy vannak bármilyen kategóriák, amik nem a hagyományos családmodellbe illenek bele. Gyerekként a lány voltam, aki a fiúkkal ment matek, kémia, fizika tanulmányi versenyre, aki szeretett a fiúkkal szerepjátszani, focizni, meg szeretett mindenféle dolgot megszerelni. Mert egy lány is csinálhatja mindezt, tök oké. Aztán lett párom, még a gimi alatt egy fiúba beleszerettem, annak rendje és módja szerint, és ő maradt. Korán történt, evidencia volt, hogy ez így működik. Működött is, aztán jött vele az összes többi, a család, a gyerekek. Szeretem őket, örülök nekik. Közben pedig elkezdtem magam megismerni, és kiderült, hogy valami mégsem stimmel.

Igazán nem tudom, hogy derülhetett volna ki korábban. Talán úgy, ha kamaszkoromban hallok arról, hogy ilyen létezik. Hogy van olyan, hogy az ember lányba meg fiúba is lehet szerelmes, akár egymás után, akár egyidőben. Hogy van olyan, hogy fiús lány, de olyan is van, hogy nem érzi magát valaki igazán lánynak. És lehet, hogy igazán fiúnak sem, akkor se, ha inkább fiúként viselkedik. Talán ha hallok róla, hogy van ilyen, a dolgok máshogy alakulnak. De nem hallottam, éltem egy viszonylagos női szerepben, és azért írom, hogy viszonylagos, mert társadalmilag sem az állásom alapján, sem az itthoni működés alapján nem voltam sosem igazán abban, maximum addig, amíg itthon voltam a gyerekekkel, szültem, szoptattam, tehát babáztam. Mindez ment, természetes, automata pilóta módban. Hordoztam a gyerekeimet, hordozási tanácsadó lettem, fontosnak tartottam és tartom, hogy megadjam nekik azt a kapcsolódást és erős alapot, amit tudok. Anyának egész jó vagyok, azt hiszem, elég jó, mondjuk így, a már közismert szókapcsolattal. Szóval nem mondom, semmiképp sem, hogy a dolgok nem alakultak jól. Persze a szorongás, pánik és egyéb jó részét megspóroltam volna, de ez nem így működik. Az mind kellett, hogy most itt legyek. Nő viszont nem tudok lenni. Nem mintha bármi baj lenne vele, mármint a női léttel mint olyannal, sőt, nagyon szeretem az önazonos nőket, csak én máshogy vagyok bekötve.

Tehát itt van egy nembináris, androgün, egy kis diszfóriával, amin viszont lehet segíteni. Nem olyan vagyok, aki az anyakönyvi kivonat szerint férfi szeretne lenni. Mondjuk nem is nő, hanem aszerint is nembináris. Olyan vagyok, aki szeretné a női keresztnevét megtartani, és mellé egy férfi utónevet felvenni. És olyan vagyok, aki, ha lehet, szeretne minimális változtatást, közelebb kerülni testileg a férfiassághoz. Tehát szeretném, ha a forma lekövetné a tartalmat. Úgyhogy felteszem én is a nagy kérést: "és ezt lehet?" ;) Aztán minden esetre nekimegyek: egy olyan klinikai szakpszichológust és pszichiátert keresek most, aki mindezt tudja érteni, és persze azért ránéz arra is, nem őrültem-e meg. :D Ez persze poén. Ha megőrültem volna, nem írogatnék itt, tudom, hogy eléggé tisztában vagyok magammal, akármilyen fennhéjázóan is hangzik. Engem az, hogy hogyan hangzanak vagy néznek ki dolgok, amúgy is kevésbé szokott érdekelni, a tartalmuk az már inkább. Ennek meg az a tartalma, hogy a sok küzdés után végre látom, hogy hogyan tudok önazonosan és jól lenni. Vagyis a "jól" levéshez legalább közelíteni.

Mert ugye ha megvan a pszichiátriai, pszichológiai, nőgyógyászati szakvélemény, aztán ezzel együtt megvan a diagnózis, akkor talán hormonkezelés is elkezdhető.

Vannak, akiknek sajnos ez egyébként problémát okoz, hogy a 33as hatályba lépése miatt már elkezdett kezeléssel, férfi kinézettel megmaradt a női neve, vagy fordítva. Nekem ezzel szerencsére nincs gondom: mint nembináris nem annyira érdekel, hogy hogyan nézek ki vagy épp ki és mit gondol, hogyan kellene. Szerencsém van azért is, mert nem zavar a női nevem sem. Örülök, ha a választott becenevemen hívnak, de oké az eredeti is. Másoknak nincs ilyen szerencséjük.

Ahogy fentebb írtam, ha a 33-ast törölnék, nekem akkor is szükségem lenne egy nembináris kategóriára és örülnék egy, az eredeti mellé felvett második utónévnek, mert egyik dobozba se férek bele. Közben meg orvosi szinten lenne egy transznemű diagnózisom, ami oké: szerintem a nembináris is ebbe a kategóriába esik.

Szimplán a 33-as törlése viszont a helyzetemet nem könnyíti meg eléggé. Olyan szempontból, hogy házasságban élek. Házasodni pedig jelenleg csak nő és férfi tud, a nembináris meg egy hivatalosan nemlétező kategória. Ha valakinél ilyen későn érkezik a teljes felismerés, mint nálam, az talán folytatja az életét, ahogy eddig. Úgy kintről kevesebb az ellenszél, de van sok belső küzdés. Vagy azt mondja, elég a szorongásból, az extrából legalábbis, elég az alap, bőven. Így is van sok belső küzdés. Faramuci helyzet. De előre lép, szakvéleményt kér, a házastársával hosszú beszélgetéseket folytat, aztán esetleg elkezd mondjuk egy kisadagos hormonkezelést. Vagy azt sem kezdi el, de ott áll a papírral, és ott van a lehetőség: bármikor elkezdheti.

Mert ahhoz az kell, hogy az embernek legyen egy diagnózisa valamiről, ami egyébként nem betegség. Hiszen ő csak a testvével szeretné egy kicsit megközelíteni a lelkét.

Természetesen a differenciálással és így azzal, hogy szükség legyen szakvéleményre, egyetértek, de a transzneműséget nem tartom betegségnek. Persze a neurodiverzitással is valahogy így vagyok.

Közben jogilag, az okmányokban minden a helyén marad, amíg nem ismerik el a nembináris emberek létezését. Emellé persze az is kellene, hogy azonos neműek, vagy akár különböző neműek, akik közül az egyik nembináris, házasodhassanak. Leegyszerűsítem: az kellene, hogy két ember, ha egymást választja és ezt szeretné, köthessen házasságot. Két bármilyen ember.

Meg köthessen élettársi kapcsolatot is amúgy, két bármilyen ember, ha nem házasodni akar.

Jelen esetben ugyanis a helyzet az, hogy egy jogi tanzíció után érvénytelenedik a már meglévő házasság. Ez az, amit én természetesen mindenképp szeretnék elkerülni, hiszen a mi házasságunk nem poénból köttetett, abban tartalom van. A viccek vicce, hogy ha egy házasság épen marad úgy, hogy az egyik félről kiderül, hogy transznemű/nembináris, és ezt szeretné a maga teljességében önazonosan és méltósággal élni is, akkor a házasság érvénytelen lesz. Ugyanis jelenleg kevésbé a tartalom, inkább a forma áll nyerésre Magyarországon: nem házasodhatnak egynemű párok, nembináris emberek pedig...mintha nem is léteznének.

Ha más szemszögből szeretnéd a storymat olvasni, itt találod előbújás-történetemet, melyet idén írtam az előbájás napjára.