A beteg ült a kórház folyosóján. Nagyon várta, hogy végre behívja az orvos. Leginkább azért várta, mert nem bírta elviselni a kórházszagot, a fertőtlenítő szagát, ami sikertelenül próbál elnyomni minden mást. Úgy érezte, minden szagmolekulát be tud azonosítani. A hányinger kerülgette.
-Bejöhet – mondta végre a doktornő, ő pedig koncentrált, hogy még egy kicsit bírja. Addig még, amíg kimondják az ítéletet. -Bipoláris zavar – mondta a doktornő, aztán mondott még valamit, de a beteg inkább koncentrált a hányingerre, ami így természetes módon erősödött. -… és írok fel Lithiumot – hallotta megint a doktornőt.
A hányinger elmúlt, egy csapásra a szagok molekulái is felszívódtak. Összegyűjtötte minden erejét. Hiszen ő maga is kutató, és épp az imént diagnosztizálták (megint) félre. Szerette volna az érveket sorolni, a szakirodalomra hivatkozni, és hogy mániás időszak az soha, amit annak gondol a doktornő, az valami nagyon más, ő szimplán így működik, meg hogy depresszív az esetleg, de az sem igazán, az nála megint valami teljesen más, az is működésmód. Nem magát győzködte, egyszerűen ő tudta, hogy így van.
Tudta, hogy benne két párduc birkózik egymással. Néha játszanak, máskor ölre mennek. Tudta, hogy ha az egyik felülkerekedik, akkor felbillen a folyamatosan mozgásban tartott egyensúly. Néha, amikor játszanak, a karmuk összeér, és szikrák röpülnek szét, a szivárvány összes színében. Ezek aztán cikáznak, és olyankor nincs megállás. Máskor majdnem egybeolvad a két párduc, és lesz szürkeség, és nyugalom, majd a játék vagy harc szükségszerűen újraindul.
A párduc a nyakharapást, illetve a fullasztást használja zsákmányszerzéskor, de van egy sajátos módszere is: a koponya átharapása.
A párducokról nem beszélt a doktornőnek, nem azért, mert a párducok nem valók az orvosi szobába, ebben inkább egy kezdődő pánikroham akadályozta meg. Elgondolkodott azon, hogy talán jobb is: az a "beteg", aki a Rorschach teszten azt mondja, hogy Lepkeesküvő, mert túl sok Gazdag Erzsit olvasott a gyereknek, az ábra meg annak a borítójára hasonlít, az ne mondjon semmit. Azt nem veszik komolyan akkor sem, ha a párducokról beszél. Azért annyit mégis kell mondani kétszázas pulzussal is, a fehér, hideg székben ülve, hogy ő Lithiumot nem, kényszeríteni őt nem lehet. Itt sem, akkor sem, ha egy emelettel feljebb van a zárt osztály. Az ottani szagokat főleg nem bírná…
– Szoptatok, nem fogok gyógyszert szedni. – mondta aztán.
-Másfél éves gyereket? - Nem, egy 1 év 3 hónapost és… Nézett a doktornőre. Hogy ki mit gondol, már jó ideje nem érdekli. Ő csak szeretné, hogy ne érezze perceken át, néha napjában többször, hogy épp most hal meg, mert a percek olyankor örökkévalóságnak tűnnek, és annyival jobb lenne rajta túllenni. Na de nem minden áron – gondolta és befejezte az elkezdett mondatot.
-…és egy 3 év 7 hónapost. A doktornő szeme kikerekedett.
- Lehet, hogy jobb lenne abbahagyni.
- Nem tervezem, a kicsi még kicsi - ezt már teljesen magabiztosan mondta a beteg, majd gyorsan elköszönt, úgy érezte, nincs itt dolga a továbbiakban. Elkezdte szaporázni a lépteit, lefelé a lépcsőn. Még ki sem ért az épületből, valaki odalépett hozzá és cigit kért tőle.
-Nincs, nem dohányzom - mondta, és futni kezdett. Amikor a kórház területéről is kiért, mert venni egy nagy levegőt is. Nem törődött a város szagával.
Comments