top of page

A halál meg én - Halottak napi emlékezés

Azt hiszem, az én életemnek mindig része volt a halál. Igazából a legelső emlékem a halálról szól. 1988. január 24-ét írunk. Átmentünk apai nagymamámhoz, Laci mamához. Laci mamának hívtuk, valahogy ez ragadt rá, mindenki így hívta. Bár volt férjével már nem volt együtt, sőt, László, Laci már nem is élt, autóbalesetben, viszonylag fiatalon halt meg. Így apai nagypapámat nem is ismertem. Nagymamám a fiával élt egy kis szombathelyi lakótelepi lakásban, a patak mögött. Egy kis hídon kellett átmenni hozzájuk, a Rohonci út túloldalán. Volt a kis híd előtt egy bódé, talán lottózó. Vagy kiskocsma. Nem emlékszem teljesen, ugyanis mama halála után a lakást eladták, mi pedig már nem igazán jártunk arra. Azon a napon, 1988-ban pedig még 2 éves sem voltam. Vagyis, épp a közelgő 2. szülinapomat ünnepeltük (volna) Laci mamával. Otthon volt apu testvére, Laci is. Hárman voltak testvérek, apu húga a családjával máshol élt. Emlékszem, hideg volt, talán egy sötétkék nadrág volt rajtam. Felmentünk, ott egyből pulcsi, nadrág le, alatta cicanadrág volt talán. Még puszit is kaptam a popómra Laci mamától, erre emlékszem. Talán akkor, amikor levettem a meleg nadrágot. Mandarinillat volt, Laci mama mandarint hozott, gerezdekre bontva, azt nassoltuk. Ritka alkalom. Talán még a torta se került elő, amikor Laci mama rosszul lett. Összeesett. Anyu a mentőket hívta. Próbált mindenki nyugodt maradni, közben mama talán már eszméletlen volt. Akkor már biztos, amikor nagybátyám a lábánál, apám a fejénél fogta meg, anyám mondogatta, hogy vigyázzatok, meg a bátyámnak azt, hogy addig vigyázzon rám, és levitték, hogy a mentő egyből vihesse. De erre már nem volt szükség, Laci mama meghalt. Nekem pedig ez az első emlékem az életben. Alig voltam kétéves.


Így az apai nagyszülők egyike sem élt már, a különválás miatt a testvéreikkel pedig nem is volt igazán családi kapcsolat. A halál-téma a továbbiakban az anyai oldalon került elő többször. Azért is, mert amióta az eszemet tudom a vasárnapi program az volt, hogy a templom után kimentünk a temetőbe. Halottak napja előtt pedig az összes temetőbe, ahol ősök nyugszanak. Koszorú, krizantémvásárlás – ez minden évben külön strapa volt -, aztán Vép, Ják, Szombathely. Csak a sorrend változott néha. 3!=6 féleképpen lehetséges ezt megoldani, az évek során mind a 6 opció sorra került, van, amelyik persze többször is.

Kezdetben a vépi temetőlátogatás meg volt fűszerezve egy kis kocsmázással is, illetve jöttek a pesti rokonok, vagy az ’56 után Kanadába kivándoroltak. Együtt temető, néha a felnőttek autóval, mi a bátyámmal biciklivel Vépre, temető után a régi családi ház, erdő megtekintése, amíg még az nem volt eladva, aztán kocsma, beszélgetés, mindazzal, aki még él. Így utólag visszatekintve, mindez nem biztos, hogy igazán gyerekbarát, akkori szemmel ez volt a természetes, a valóság, és mint minden megélt dolog, ez is adott. Amíg nagypapám élt, nótázott a testvéreivel. Szerette a magyar nótákat. Nagyokat nosztalgiáztak. 13 testvére volt. Igazán nagypapám egy-egy testvérének a halálakor érkezett meg a halál újra az életünkbe.


Kisgyerekkoromban még anyai nagymamámnak is élt testvére. Roza néninél, Perintben, egyszer egy disznóvágáson beleestem a kondérba. Talán 3 éves lehettem. Nagyon jószívű néni volt, igazi kis öreg, bottal, hajtott háttal. Még kicsi voltam, amikor meghalt, őt is eltemették, Szombathelyen. Aztán szépen lassan a fiait is.

A jáki temetőben a nagymamám többi testvérének, szüleinek sírja van. Fejemben a GPS, tudom, melyik hol, melyik mitől merre, sötétben is tudom, botorkálva is tudom. Pedig sosem ismertem őket. Viszont tudom az utat hozzájuk, ismerem a sírkövek formáját, tudom hol van fa, bokor, hogy fogok elbotlani, ha nem figyelek. A jáki temetőbe kimenni most nekem olyan, mint visszarepülni a gyerekkoromba.

A vépi temetőben nagypapám szüleinek és nagyapjának sírja van, ahová anyuék továbbra is kimennek. Őket sem ismertem. Viszont talán anyám oldaláról nagypapám felmenői állnak hozzám közelebb. Kutatom a családfát, és majd kiderítem, miért. Nagypapám testvérei sorra haltak meg gyerekkorom folyamán, voltunk temetésen Budapesten többször. Olyan is volt, aki kiment Ausztriába, majd Ausztráliába, és a hagyaték intézése miatt holttá kellett nyilváníttatni. Mindezt úgy, hogy a hivatali folyamatot anyuval együtt intéztem, körülbelül 11 évesen. Holttá nyilváníttatni. Ez már persze nekem meg se kottyant azután, hogy 10 évesen osztálykiránduláson, Fonyódon, egy sárga kollégiumi épületszerűségben voltunk, és anyám hív, hogy meghalt a Lajos bácsi. Ekkor nagypapám még élt, de már többször kellett kórházba, ide-oda mennie. Lajos bácsi volt papának az a testvére, aki rávette erre meg arra, főleg sok ivásra. Leginkább arra. Lajos bácsi „Szöllősben” lakott (Gyöngyösszőlős Szombathely melletti falu, mára egybeolvadt a várossal). Nem volt szép a halála, vagyis… azt nem tudjuk… A halála utáni történések nem voltak szépek, mivel senki nem találta meg, csak hetek múlva. Lajos bácsi felesége ugyanis már meghalt, gyerekük nem volt, ő egy ideje egyedül élt. Szóval irdatlan állapotok uralkodtak a házában, ahol meghalt. Szerencsére osztálykiránduláson voltam, a házba akkor nem kellett bemennem. Csak egy héttel később. Az első teljes fertőtlenítés után. Akkor aztán szépen megmutatták, hol találták meg, mi volt, hogy volt. A házban a fertőtlenítés ellenére bűz és kosz, mindent el kell égetni. Nekünk kell mindent elégetni. De figyeljünk oda – mondta anyu, Lajos bácsinak valahol volt egy betétkönyve. Asztalos volt, lehet, hogy valamelyik bútorba szögelte bele. Nézzünk körül, nézzünk meg mindent, azt el ne égessük. A temetésre talán elég lesz az abban lévő pénz. Így nekiálltunk, én 10 évesen, kihordani a tűzre a cuccot, amit lehet. Látom most is magam előtt a dunyhákat, a paplanokat, a széket, amire tényleg rá volt vésve egy szám, látom a sötétszürke öltönyt, a tüzet is látom, és ha rá gondolok, a szagot is érzem. A betétkönyv nem lett meg, de a száma alapján, már a halotti anyakönyvi kivonattal a kezében, végül, ha jól rémlik, tudott anyu a bankban intézkedni. Jó kis reziliencia-építés egy 10 évesnek, aki egyébként is érzékeny a különböző érzetekre. De nem lehet érzékeny, csinálni kell. Ezzel együtt is talán Lajos bácsi volt az egyetlen rokon, akinek a testét nem néztem meg a koporsóban. Azért mégiscsak van egy határ.

A temetésen persze ott voltam. Nagymamám utána megvendégelt mindenkit. Nagymamám hivatásos háztartásbeli volt. Lehetett volna bármi más is, ha az eszét nézzük, de csak 6 elemit végzett el, arra volt lehetőség. Mindenkit bíztatott ezért, tanuljon tovább, a gyerekeit, unokáit is. Minket. Mindene volt a szolgálat, a főzés, a sütés. Szeretett elegánsan öltözni, ha templomba ment, a kedvenc kosztümjei közül választott, fülbevalót keresett, felékszerezte magát. Számára az ünnep az ünnep volt. Még akkor is sütött-főzött, befőzött, amikor már nehezen bírta. Amikor már mi, unokák segítettünk neki betenni a sütőbe a tepsit.

Életük utolsó 10 évében már mindketten, mama és papa is eléggé betegeskedtek. Érrendszeri problémák, leginkább. Nagypapám mindig állította, a hadifogságban fagyott el a lába, Harkovban. A második világháború után. Mindketten az első világháború idején születettek. Végigcsinálták a XX. századot. nagypapámnak tehát ebből volt érelmeszesedés. Műtétjei is voltak. Nagymamám meg akkor sem szokott le a fehérkenyérről meg a cukorról igazán, amikor már valószínű nagyon kellett volna. Nagypapám került előbb hosszabb távon kórházba, majd olyan otthonba, ahol kezelés is volt, aztán megint kórházba. Mégis végül nagymamám ment el előbb, 2005-ben, egy combnyaktörés után. Ott volt vele anyu és a húga is. Kérek vizet – talán ezt mondta utoljára, ahogy mesélte anyu akkor, amikor én hazaértem a Szombathelyi Tófürdőről. Azon a nyáron úszómesterként dolgoztam. Nem kértem szabadnapot, másnap hajnalban is bementem, igaz, feketében. Nagymamámtól nagyon sokat tanultam arról, hogyan legyünk okosak és hogyan tűrjünk. Meg azt is, hogy ez nem az én utam.

Nagypapámnak elmondtuk a halálhírt, aztán utána már ő sem bírta pár hétnél tovább a földi létet. Ő ekkor már fekvőbeteg volt, de azt sosem felejtem el, hogy amikor egyik kedves testvére eljött hozzá Budapestről meglátogatni, félig felült az ágyban, és rákezdtek a nótákra. Mosolygott. Szerette a testvéreit. Nagymamámat is szerette. Hirtelen ember volt, néha túlságosan is, talán nem is hasonlítottunk túlzottan soha, mégis valahogy közel érzem magamhoz. Olyannyira, hogy azon a vasárnapon, amikor meghalt, kértem a családot, hogy előbb menjünk be a kórházba. Ők azt hitték, hogy saját érdekből, délután ugyanis megbeszélt találkozóm volt a barátommal – most már férjemmel – és azt hitték, azt szeretném előbbre hozni. Ebből veszekedés volt, mert én közben éreztem valami sürgetőt, tudtam, hogy most be kell menni a papához. Hogy most kell bemenni. De nem indultunk el időben mégsem. Elkéstünk. Nem voltunk ott vele, amikor meghalt. Ennyin múlt. Azt hiszem, éreztem, amikor meghalt. Amikor odaértünk, azzal fogadott minket a kórházi személyzet, hogy a papa meghalt. Hívtunk papot, megvártuk. A randit természetesen lemondtam. Nem az volt a fontos.

Nagymamám és nagypapám porhüvelye a szombathelyi temetőben nyugszik, ketten egy sírban. Még időben haltak meg ahhoz, hogy „ne a dombra” temessék őket, a temető ugyanis terjeszkedett, és mindig mondták, hogy a dombon nem szeretnének. Kívánságuk teljesült, nem a dombon vannak. Közel van a sírjuk az anyai nagymamám sírjához.

Van, hogy halottak napjára nem tudok hazamenni, ez egyre többször van így, ilyenkor emlékszem rájuk. gyújtok egy gyertyát és felidézem a nótázást. Nagypapám vonatvezetői ruháját. A hintalovat, amit csinált nekünk. A régi kredencet. A mézes zserbót, és ahogy nagymamám levágja a széleit, és mi megkóstoljuk. A hatlapos krémjét, meg amikor mama ideadja a tálat, hogy tessék, nyald ki – és ujjával húz egy csíkot, jelölve a felét, a másik fele a bátyádé. Ahogy ketten fröcsögtetve passzírozzuk a nagy passzírozón a paradicsomot. Ahogy papával és mamával hárman ülünk a kertben a hullámpala alatt: a borsót fejtjük és nagypapám szól, hogy „vigyázz, fordítva”. Megint a borsó ment a szemétbe, a héja a tálba. És nevetünk. Aztán ahogy nagypapám kiabál, én pedig az iskolából hazaérve meghallom a hangját. A kertben elesett, megint. Én meg itt vagyok a harmincakárhány kilómmal és segítsem fel. Megoldom. Azt is, hogy feljussunk a házba a lépcsőn. Érzem nagymamám parfümjének illatát, látom a szürke meg a lila kosztümjét, kistáskáját, cipőjét, ahogy beállítja a haját, mert megyünk a templomba. Látom a megterített asztalt, rajta a rántott húst meg az uborkasalátát. Érzem az olaj szagát, látom, ahogy fröcsög, ahogy a szalagos fánk készül. Nagymamám a tűzhely mellett áll, le nem ülne, hiába viszem oda a stokedlit. Látom, hogy én a sámlin ülök. Látom a nagy piros fazekat, amiben készül a baracklekvár, nagymamám keveri. Látom a takarókat, és a ládát, amibe segítek betenni a dunsztolni valót. Látom a zsírosbödönt is, amiből mama kanyarint egy kanál zsírt. Hallom nagypapámat, ahogy mondja a leves kimerésekor: nekem csak egy „kalánnye”. Nem volt túl leveses. Látom nagypapám szerszámos szekrényét, érzem a szerszámok illatát. Az olajszagot. Látom, ahogy boxolja a cipőjét. Ahogy köszörüli a késeket. És látom azt is, ahogy a barátja hozza a demizsont, és kitölt egy pohárral, aztán isznak. Én is kapok kóstolót, persze. -Nem olyan kicsi már – mondja papa barátja.


Nem, nem olyan kicsi. Most meg már felnőtt. Felnőtt, aki vacakolni szeretne a családfával és összegyűjteni az összes családi történetet. Mert tudom, és érzem is, a gyökereink fontosak, akik pedig emlékeinkben vagy történeteinkben élnek, ők bennünk és általunk élnek tovább.

33 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése
Post: Blog2_Post
bottom of page