top of page

Szorítóban? - jó!

Az egyik autizmus témájú bejegyzésnél került elő, na meg talán már egy instagramos haiku-ban is a szorítás, nyomás kérdése. Mármint a szorítás jótékony (vagy kevésbé jótékony) hatásáé. Ezt a témát próbálom most körbejárni. A bejegyzésben valami olyasmit írtam, hogy ha a fiam épp küzd a saját idegrendszerével, akkor az a módi, hogy megvárom, ott maradok a helyiségben, de távolabb, és majd akkor ölelem meg, amikor végzett. Amikor visszatért. Akkor viszont már oké az ölelés, és segít az ölelés. Az ölelés nekem is segít, és amúgy bármilyen jellegű szorítás is. Szóval előrebocsájtom, lehet itt még szó mindenről is. Lehet, hogy lesz is.


Temple Grandin talált ki egy szerkezetet, főként azoknak az autistáknak, akiknek az ölelés sem oké, illetve arra az esetre, ha az nem elérhető. A szerkezetet szorítógépnek (squeeze machine) nevezték el, és a helyzet az, hogy sokan esküsznek rá. Akár az eredetire, akár valamelyik új változatára. A gép elkészítését egy tanulmány elékészítése és egy kutatás előzte meg, ennek ismertetése itt található erdeti nyelven: https://www.grandin.com/inc/squeeze.html


A tanulmány következtetései és a megfigyelt adatok alapján úgy tűnik, hogy a szorítógép előnyös lehet egyes autista vagy figyelemhiányos hiperaktivitási zavarban szenvedő gyermekek számára, mások számára pedig csekély értékű.

Mivel az autizmus egy nagyon heterogén rendellenesség, egy kezelés, amely az egyik egyénnél működik, haszontalan lehet a másik számára.

Lehetséges, hogy a szorítógép azon autista emberek számára lesz a leghasznosabb, akiknek problémáik vannak az érzékszervi stimulációval szembeni túlérzékenység miatt (szenzoros túlérzékenység). Egyes autista egyéneknek, akiknek több a kognitív jellegű problémája és viszonylag kevés a szenzoros, nem feltétlenül hasznos.


Hogy honnan jött Temple kutatási ötlete?


Tinédzserként Temple megfigyelte, hogy egy rokon farmján a szarvasmarhákat csúszdába nyomták, és észrevette, hogy azonnal megnyugodtak, miután nyomást gyakoroltak rájuk a csúszdában. Temple azzal érvelt, hogy a csúszda mély nyomása általános nyugtató hatást fejt ki, és úgy gondolta, hogy ez képes lehet megnyugtatni a "túlstimulált idegrendszert". Ezután megépítette saját készülékét, amelyet ölelődoboznak, ölelőgépnek, szorítógépnek vagy nyomódoboznak neveznek. Temple még mindig rendszeresen használja az ölelődobozát a szorogása kezelésére.


A 'Hug Box', ölelődoboz két párnázott oldallapból áll, mely alul csuklósan V-alakot alkot. A felhasználó fekszik vagy guggol a V belsejében. Egy kar segítségével a felhasználó egy léghengerbe kapcsol, amely összenyomja az oldaldeszkákat. Ez a művelet biztosítja a mélynyomásos stimulációt egyenletesen a test oldalsó részein. Egyesek a hosszú szorítást részesítik előnyben, míg mások a nagyon rövidet.


Számos program (Sensory Lounger, Squeeze Chair) alkalmazta a Temple „ölelődobozait”, és hasonló változásokat figyeltek meg az autista gyermekek és felnőttek körében, különösen az általános nyugtató hatást. Az Autizmus Tanulmányi Központ az oregoni Salemben található Willamette Egyetemmel együttműködve 1995 nyarán kontrollált placebóval végzett vizsgálatot végzett 10 autista gyermek bevonásával.


Kép: Sensory Lounger, a szerkezet egyik újabb fajtája:


A kutatók, Stephen Edelson, David Kerr és Meredyth Goldberg Edelson a feszültség és a szorongás csökkenését tapasztalták a Conner's Parent Rating Scales ellenőrző skála alapján. Ezenkívül a Galvanic Skin Response, egy fiziológiai mérőszám szerint a legmagasabb szorongásos szinttel rendelkező gyermek a szorongás általános csökkenését jelezte az idő múlásával. Dr. Margaret Creedon az Easter Seals Therapeutic Day School-ban szintén végzett kutatásokat a Temple's "Hug Box" hatékonyságáról, és ezekkel az eredményekkel összhangban lévő eredményeket talált.


A későbbiekben több olyan új dolgot találtak ki, ami hasonló hatás elérésére törekszik. Ilyen például a súlyozott takaró. Ez egy nehéz takaró, általában 4.5 és 7 kg közötti egy felnőtt méret. Alvás közben a takaró nyomást gyakorol a testre, mintha valaki jólesően átölelne - így megnyugtathat, enyhítheti a szorongást, a stresszt, és pihentetőbbé teheti az alvást - írják róla a Dormeo oldalán. Az autisták közül sokan esküsznek rá. Én tavaly karácsonyra kaptam egyet, és az az igazság, én sem cserélném vissza, bár a fitbit adatai alapján nem igazán volt hatással az alvásminőségemre. De azt hiszem, egyedi eset vagyok, minden szempontból. Érzésre tényleg jó, azt el tudom mondani.


A takarón kívül az autista csoportok kommentszekciójában - nagy örömömre - a szövött hordozókendő is meg szokott jelenni. A hordozókendőt várandósság alatt pocakkötésre is alkalmazhatjuk, a babának pedig szintén megnyugvást ad, ha a kendőbe vagy egyéb hordozóba kötjük, és ez a közelségünkön túl az egyenlően eloszló nyomással is magyarázható.Korábban a pólyát is hasonló céllal alkalmazták. A hordozókendőt alkalmazhatjuk nem csak várandósan vagy babával, hanem simán is, sávról sávra meghúzva, magunkon. A képen én meg a fiam vagyunk, egy duplókötéssel. A háti kötések közül nekem a dupló (double hammock) volt a kedvencem mindig, mert engem is jobban szorított - van mellkaspántja.


Na igen, van mellkaspántja. Én meg az utólagos felismeréseim, ugye. Még jó, hoyg ez saját blogposzt, itt mindent lehet. Szóval a chest binder a következő példám. Erről írtam azt a bizonyos haikut, mivel nekem a mellkasleszorító felszabadító érzés. Valahogy az fogalmazódott meg, hogy valami jobban szorít, ha nincs rajtam. A diszfória ugyanis, igen, szorongást okoz. A szorongás pedig szorítással enyhíthető. Milyen szép ez!


Tovább is megyek, mert ez keveseket érint. A másik, amivel egy nyugis állapotot el lehet érni, az egy jó kötés. Nem kendővel vagy mással, kötéllel. A bondage a BDSM (bondage and discipline, domination and submission, sadism and masochism) első betűkibontása. A shibari/kinbaku egy japán technika, ezerféle kötési móddal, ami igazán nem csak szex közben működik, hanem bármikor. Magunkra is alkalmazhatjuk bátran. Egyrészt a kötés során az ember fókuszál, másrészt a nyomás megnyugtatja - legalábbis engem biztosan.

Nem csak engem, találtam egy angol írást, Tracey Anne Duncan is kipróbálta a technikát szorongásoldásra. Ezt írja:

"„Az emberekben megvan a lehetőség arra, hogy kreatív módon gyógyítsák magukat” – mondja nekem Kevin Foose, a terapeuta és a New Orleans-i Loyola Egyetem tanácsadó professzora. „A szorongás azt jelenti, hogy a test azt kommunikálja, hogy veszély fenyeget, és valamit tenni kell ellene. Nem mindig tudjuk azonban, hogy mi a veszély, vagy mit tegyünk ellene. Gyorsan kontrollálhatatlanná válhat a képzeletünk.” Foose magyarázatával tudok azonosulni. Amikor pánikban vagyok, a gondolataim pörögnek, és úgy érzem, bármi megtörténhet velem. A képzeletem kifejezetten erőszakossá válik. Ez az élmény testi és lelki egyaránt. A szívem a gondolataimmal együtt dobog. Van egy sor eszközöm, ami segít a megküzdésben. A földön ülök és lélegzem, hogy szabályozzam az idegrendszeremet. Hangosan mondom ki azokat a dolgokat, amelyeket érzékszerveimmel érzek, hogy visszahelyezzem magam a jelenbe - földeljem magam. És most már le is kötöm magam. Segít."


Lekötöm magam. Benne van ebben a figyelemeltereléstől a fókuszálásig a földelésen át minden. Milyen szép a magyar nyelv (is)! Na de...A módszer nemcsak Tracey-nek, hanem nekem is segít. És Kevin Foose-zal én is egyetértek: ha neurotipikus valaki, ha nem, ha épp elérhető számára más ölelése, ha nem, kísérletezni mindig lehet. A szorítással is. Gyógyítsuk magunkat kreatív módon. Az ezeregy, mások által már kipróbált módból simán ki tudjuk próbálni, mi az, ami nekünk beválik. Aztán azt továbbvinni. Ahogy az eredeti szorítógép alapján annak új változatai is kifejlődtek. A próbálgatás meg fejleszti az önismeretünket, az pedig - innen nézve - mindig előre visz: aztán a végén egyszer szorongás helyett már mi is szorítunk: egymásnak.



Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Comentários


Post: Blog2_Post
bottom of page