top of page

Barátom, a változás

Szerző képe: Singer EddieSinger Eddie

A bejegyzés eredetije facebook poszt ként született 2018 október 21-én. Abban az évben is Swimathonoztam, ez az #ússznepánikolj és #theflowmustgoon kampány utózöngéje volt.


Jött ez a front, szép az ősz. Igen, végre, egy olyan ősz, amikor jól érzem magam. Eltekintve azoktól a szokásos hülye helyzetektől, amiket magamnak gyártok. Az őszt sosem szerettem. Azért, mert változás, haladás az elmúlás felé. Az elmúlással nincs bajom, sőt, úgy gondolom, nyugodtan a barátomnak tekintetem. A dinamikájával van. Amikor sok pánikrohamom volt, azokban mindig az volt a rossz, hogy az egész egy átmenet volt. Sokan mondják, hogy a pánik halálfélelem. Hát, nekem nem az volt. Én úgy voltam vele, hogy azt éreztem, hogy "épp halok megfele". Hogy szépen fogalmazzak. Hogy: na most, aztán most, nem, most... És csak attól féltem, hogy ez a következő másodpercben is így lesz. Vagy épp 20 perc múlva is, minden másodpercben. Szóval mindegy, erre vagy arra, vagy haljak akkor meg, vagy ne szórakozzunk már percekig. Egyszerűen értelmetlen. Aztán amikor egy nap van mondjuk 10 ilyen húszperc, akkor át tudnak értékelődni a dolgok. Érdekes, a legtöbb pánikos időszakom az utóbbi 10 évben ősszel kezdődött. Nem télen, a tél már oké, az már biztos. Abból majd elindul valami újra. Szóval inkább ősszel. Most meg kimegyek, szeretem, sétálok, szép, színes, sokszínű. Mert hát a változás is kell, az átmenet is kell, a remény is kell, hogy nem egyből lesz tél. Néha van olyan illúziója az embernek, főleg mondjuk a tegnapi, tegnapelőtti napsütésben, hogy az őszből meg bármi lehet. Ebből még bármi lehet, ne legyen egyből tél, mert az már biztos. De azért tudjuk, ősszel már közeleg a tél. Eddig nem bírtam ezt a fajta várakozást, meg még pár napja se bírtam, most meg úgy vagyok vele, hogy mi lenne, ha bírtam volna? Jó lenne egyszer kipróbálnom, milyen ha bírom. Hogy miért kell nekem mindig a biztos, akár a biztos rossz is? A pánik esetében megtanultam egy idő után, hogy nem rossz ez, hogy az elmúlás folyamata sem feltétlenül rossz. Sőt. Jól fel tud készíteni. Mindenre. Eszembe jut a Sztárcsinálókból az a rész, amikor Seneca haldoklik a kádban, és Néró kérdezgeti, hogy most milyen...és most? Jó, nem pont így, de idézni nem tudom. Van ebben valami, ami meg tud érinteni. Szóval úszok megint, legközelebb tovább, még tovább, a bizonytalanság, a változás (bármilyen irányú is) tengerében. Mert miért ne? De csak annyit, amennyit bírok, így aspi fejjel. :D





Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Comments


Post: Blog2_Post
bottom of page