top of page

Alkimista és imposztor

Ez az írás 2021. július 13-án íródott egy Terézanyu csoportos kihívásra válaszul, szóval A nembináris polihisztor oldal indulása előtt jóval. Na azt nem mondom, hogy köze nincs hozzá.

Bár megosztani ma fogom, visszadátumozom ezt is az írás dátumára.


Az induló helyszín: Irinyi János országos kémiaverseny, döntő.

- Halló, Tanár Úr? Jó estét! Vagy éjszakát, hajnalt, nemtom, hogy mondják ezt?

- (nevetés) Mi újság, hol vagy?

- Valahol, Győrben. Nem tudom, épp eltévedtünk. Hamarosan visszaindulunk a koliba.

- Hajnali 2 van.

- Tudom-tudom. Azt mondták, 3-kor lesz meg az írásbeli eredménye.

- Már kint van. Mi van, ha holnap szóbelizned kell? Te akkor is kocsmatúrára mész és eltévedsz?

- Valószínű igen. Nem minden hétvégén van az ember országos kémiaversenyen. Eredményt várni amúgy is a legrosszabb. Na de, szóbelizek holnap? Benn vagyok az 5-ben?

- Gyere, nézd meg.

- Tanár Úr, ne húzzon már, hányadik vagyok?

- Hetedik. Gratulálok!

- Köszönöm. Szuper! Megyünk már vissza, mindjárt megkérdezek valakit, merre van az arra. Hmm, Hevesy György országos kémiaverseny hetedik helyezett, azért ez jól hangzik.

- Na, többet ne igyál. Szuper vagy! Gratulálok, még egyszer.

- Köszönöm, igen, megyek már vissza.

Az imposztoromat valahol középiskolában felejtettem ott, a fenti beszélgetés előtt 6 évvel, olyan 10 évesen. Nyolcosztályos gimnáziumba jártam, egy olyan perfekcionista közegbe, ahol az egyik legjobb voltam. Osztályon belülről került ki mindig a megyei matematika, kémia, fizika, angol, német, nyelvtan, történelem versenyek első helyezettje. Elosztottuk a megyei első három helyeket egymás közt. Kinek milyen napja volt. Gratuláltunk egymásnak, tiszteltük egymást.


Pedig úgy indult, hogy a nyolcosztályosba alig jutottam be. Matek és magyar felvételi volt, nekem pedig a matek napján extra erős fejfájásom volt. Nem is tudtam végigolvasni a dolgokat. Így olyan 65%-os lett a matek, amit a 98%-os magyar kompenzált. Így vettek fel. Az osztályfőnök, aki a matektanár is volt, nem akarta elhinni, hogy én ezek után év elején bejelentkeztem a Bolyai matekverseny helyi, iskolai fordulójára. Vagyok olyan jó, mint bárki más - mondtam. Vagy mégsem? – gondoltam aztán. A srácok olyan okosak. Azért megpróbáltam. Megnyertem az iskolai fordulót, a városit, aztán a megyeit is. A matektanár csodálkozott, aztán onnantól máshogy nézett rám. Meg én is magamra. Innentől ott voltam minden versenyen, igazából szórakozásból, másrészt pedig azért, mert addig sem kellett otthon lennem. Mindent meg tudok oldani – ezt gondoltam. Egy idő után már tudtam is, alapvetéssé, működésmóddá tettem. Az imposztorom nem volt valami hosszú életű. Elvárásaim magam felé ugyan vannak, nagyon erősek, de inkább motiválnak, mint visszahúznak. Így tudtam azt 16 évesen, az aktuális 2 forduló közötti kocsmatúra végén, hogy az országos 7. hely egy kémiaversenyen az nagyon szép, meg 17 évesen, hogy a történelem OKTV döntő, ahol a Diószegi István vezette zsűri előtt szóbelizhetek, az bőven elég jó. Tudtam, hogy nem kell más vagy több. Nem kell a legjobbnak lenni, ha megvan az elég jó. A nekem elég jó.

Természetesen, amikor elmentem az első munkahelyemre dolgozni, akkor is tudtam, hogy megy. Nem kicsit megy, hanem jól megy. Gyors vagyok és hatékony. Megoldásorientált. Általában magamra vagyok hagyva, de mindent megoldok. Mindent meg tudok oldani – ezt szoktam is mondogatni. Vannak, azok a mondatok, amik a családokban generációkon át ismétlődnek. Az összes ilyet elhagytam, és ez lett nekem az egyik új: jó vagyok. Mindent meg tudok oldani. Mindent, sok esetben a legutolsó pillanatban, addig halogatva. Azt mondják, az imposztor-szindróma okoz halogatást is. Nálam valami más okozza. Leginkább az, hogy unalmas a dolog, amit meg kéne csinálni, vagy nem érdekel. Az már kihívás, ha csak négy órám maradt rá! Az már döfi! Vannak olyan napok is, amikor túl vagyok telítődve, érzelmileg, leginkább, vagy szenzorosan, ezeken a napokokon semmit nem vagyok képes megcsinálni. De tudom, hogy egyszer képes leszek, kevés idő alatt, ha nem is tökéletesen, de úgy, hogy az oké. A határidő-tervezésnél ez persze nehézség, nem mindig tudom előre, mikor leszek épp a padlón. Ez a padlón levés aztán munkahelyváltásokat is okoz néha, bár általában én döntök így, mert mindenhol várnak vissza.


Valamit persze rosszul csinálok. A cégeknél átlagosan 2 hónap alatt fedezik fel, hogy gyorsan és jól dolgozok, meg hogy tudom, mit csinálok. Így megkapom a legnehezebb feladatokat, az átmenetileg legidegesítőbb kollegákat betanításra (akikkel egy idő után nagyon jó lesz együtt dolgozni), és van, hogy ki is mondják:

- Edina, tudom, hogy eddig ilyet nem csináltál, de megoldod.

vagy

- Most az van, hogy a szarból kell aranyat csinálni. Azért Neked szólunk, mert a szarból te tudsz aranyat csinálni.

Én pedig nekiállok és megcsinálom. Mert tudom, hogy meg tudom csinálni. Nem kérdés nélkül, nekem fontos, hogy tisztázzam, mivel mit csinálok, ha nem értem, visszakérdezek. Ha programozni kell valamit, de észreveszem, hogy nem jó logikailag a specifikáció, szólok. Ha segítség kell, kérek segítséget. Nem én vagyok az, aki nem szól. Amolyan minden lében kanál vagyok, nem követem az utasításokat anélkül, hogy nem nézem meg, rendben vannak-e. Szeretek másokkal együtt dolgozni, szeretek másokat tanítani is. Azért könnyű nekem, mert elvásárom csak magam felé van, mások felé nincs. Elmondom ugyanazt hússzor, ha kell. Diktálom a programozónak a kódot, ha kell, de közben megértetem vele a logikát is. Nem tudom, mikor hagytam el azt a működésmódot, hogy inkább megcsináltam mások helyett a dolgokat. Talán akkor, amikor volt egy hatfős szuper csapatom, körülbelül 9-10 éve. Akkor jöttem rá, hogy vezetőként fontosabb az, hogy megbízzak az emberekben – és ők érezzék ezt – mint hogy én megcsináljam, helyettük. Hogy nem az a lényeg, hogy kész legyen 2 óra alatt, hanem ha neki ehhez egy nap kell, plusz tőlem 2 óra magyarázás, akkor annyi kell, hosszú távon előbbre vagyunk. Ő azt érzi, meg van becsülve, nincs egyedül hagyva, sikerélménye van, legközelebb pedig nagy valószínűséggel én nem is kellek ahhoz a feladathoz.

Persze kapom helyette az újat: olyat, ami megint a legbonyolultabb, ahol megint a szarból aranyat kell csinálni. Puffogok is néha ezen. Mégiscsak felelősség, mégiscsak van az, hogy miért mindig én? Azon is elmerengek néha, hogy ha például nem iszok annyit, amennyit, vagy nem esek szét félévenként, még lehetett is volna belőlem valaki. Aztán elhessegetem ezt a kisördögöt, hiszen vagyok valaki. Eddie vagyok. Szoktam poénkodni azon, hogy polihisztor vagyok (és ugye minden poén fele igaz), hívtak már svájcibicskának, legutóbb jolly jokernek, ars poeticám pedig az, hogy olyan sokoldalú vagyok, hogy az már gömb. De mindez semmi: igazából alkimista vagyok, aki a szarból is képes aranyat csinálni. Egy alkimista mellett pedig…minden imposztor elbújik.

8 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése
Post: Blog2_Post
bottom of page